Ami tetszik...

Számos történet mutat rá, hogy még ha nem is tudunk róla, valójában emlékszünk életünk legkorábbi pillanataira is. Egy ezek közül Papp Lajos professzoré, mellyel Virágvasárnaptól Nagypéntekig - Csodák és tragédiák életemben című könyvét indítja.
Némileg rövidített formában másolom ide:

"Kicsiny gyerekkorom óta visszatérő álmom lépésről lépésre, pontról pontra mindig ugyanaz volt. Rettegtem ezektől az álmoktól.
[...] Az álom mindenkor egy gyönyörű, bíborszínű közegben kezdődött. Nagyon jól, nagy biztonságban éreztem magam. A közeg homályos volt, kicsit sötét. Fent világosságot láttam. A világosság fehér-halványkék fény volt. A kíváncsiság a fény felé vezetett, és ahogy ehhez a külső fényhez közeledtem, egyre inkább megszűnt jóérzésem és biztonságom. Egy idő után fuldokolni kezdtem. Úgy éreztem, hogyha felszínre érek a most már fojtogató közegből, akkor levegőhöz jutok. Ezért elkezdtem kapálózni, gyorsan felszínre törekedni. Mindenkor úgy éreztem, hogy centiméterek választanak el a felső világtól. Fulladásérzésem kibírhatatlanná fokozódott.
Mielőtt kezemet kidugtam volna abba a másik világba, megfulladtam. És utána sötétség volt.
[...]
Húszéves koromban anyai öreganyámnál töltöttem egy egyetemi vizsgaszünetet. [...] Reggelinél megkérdezte, hogy rossz álmom volt-e, mert úgy látta, kapkodtam a levegőt és kapálóztam az ágyban megébredésem előtt.
Életemben először neki mondtam el ezeket a gyötrő álmokat (...) Öreganyám ekkor egy furcsa történetet mesélt el nekem (...) születésem körülményeiről (...)
Nem akarta egyik anya sem szüleim házasságát.
[...]
Testvérbátyám (...) Fiúnak született, az Ormánság szélén.
Megengedhetetlen volt, hogy újabb gyermek szülessék, (...)
Apai nagyanyám, ahogy megtudta anyám áldott állapotát, minden népi praktikával próbálta a terhességet elmulasztani.
[...]
Virágvasárnap (...) Anyámnak reggeltől enyhe fájásai voltak. Hiába jelezte jövetelemet, kiküldték az udvarra, ahol vesszőseprűvel kellett a nagy gazdasági udvart a ház előtti útszakasszal együtt végigsepernie.
Valamikor fél tíz tájban folyt el a magzatvize. Most már megengedték, hogy a tisztaszobában lefeküdjék.
A szolgát a szomszéd faluba küldték bábáért.
[...]
A szolga beugrott még két kisfröccsre a kocsmába.
Senki nem mondta neki, hogy siessen...
A bába, megtudván, hogy elfolyt a magzatvíz, azonnal indult.
[...]
Anyámbak akkor már nagyon erős fájásai voltak. Kiabált, ordított.
[...]
A bába háromnegyed tizenkettő körül érkezett meg, és ahogy anyámat meglátta, vele kezdett foglalkozni. Anyám az eszméletlenség határán volt fájdalmában, takaró fedte a testét, és csak percek múlva mondta, hogy megszült. Ekkor a bába felhajtotta a takarót, és ott talált engem. Lábtartással jöttem a világra
A köldökzsinór kétszer a nyakamra tekerve felakasztott. A fejem fekete volt, a testem élettelen. [...]
A bába (...) elkezdett élesztgetni, felpofozni.
A szívem a tizenkettőkor megkonduló harangszóra indult el.
[...]
Amint ezt a titkot elmondta öreganyém, soha többé nem álmodtam megszületésemről, e világra jövetelemről, halálomról és az újraszületésemről."