Ami tetszik...

Édesapám adta kezembe Bagdy Emőke Utak önmagunkhoz című könyvét, a 44. oldalon kinyitva, azzal a megjegyzéssel, hogy ő még sehol nem látta ilyen pontosan leírva, mi a baj ezzel a világgal. Elolvasva én is hasonlóan értékeltem, és úgy érzem, igazán érdemes ezt másoknak is elolvasnia és elgondolkodni rajta.

"A fogyasztói kultúra "etető", manipulatíve is "beetető" hatásaiban az ember megéli, hogy a készen kapott dolgok kényelmesek, nem kell saját aktivitás, felébredhet az unalom, nincs igazán markáns saját cél, nincs elegendő motiváció. Megveheti, amit akar, ha pedig nem áll módjában, akkor a vesztes egzisztenciális pozícióban páriának, értéktelen és boldogtalan, szerencsétlen, mások javaiért sóvárgó, irigy lénynek élheti át magát. A legfőbb baj, hogy a személytelenség és individualizmus felé terelő hatásokban eltárgyiasulnak (elidegenednek) a legfőbb érzelmeink. Tárgyként bánunk egymással. A szeretetkapcsolatokban nincs hibajavítási törekvés, hiszen azt üzeni a konzumkultúra, hogy "dobd el, van másik". Elhagyjuk a párkapcsolatot, felrúgjuk a szövetséget, megrendítjük a kapcsolati biztonságot, a rivalizáció feszültségterében a szakma terepein egyedül akarunk előretörni, "önérvényesíteni", a versengésben felülmaradni. E társtalan, reménytelen, bizonytalan jövőképpel rendelkező nemzedék szenved a hiányoktól, amelyeket csak a társas szeretetkapcsolatok, a bizalom, a tisztelet, a szeretet, az elkötelezett és felelősségvállaló összetartozás, a pár- vagy családi kapcsolat fordíthatna át pozitív létélménnyé. A pozitív pszichológia egyik jelentős elméletalkotója, Martin Seligmann a pesszimizmust, a reménytelenséget, a jövőkép hiányát önkárosítónak, megbetegítőnek tekinti. Sajnos, nem vagyunk elég "edzettek" a túlélésért való aktivitáshoz. A passzív és azonnali megoldást kívánó, kívülről segítséget váró "óriáscsecsemő" fogyasztó-ember inkább bekap egy megvásárolt gyógyszert, semmint saját aktivitással küzdene egészsége megtartásáért vagy diszkomfortjának megszüntetéséért. Ha hiányzik vagy gyenge az önuralom, a szükségletek kielégítésének késleltetése, a kivárás, akkor bármilyen hiányérzés rögtön diszkomfortélményt szül, elégedetlenséggel, indulati töltésekkel. Holott éppúgy tudunk elménk működésén, gondolkodásunk rossz beidegzésein, a sámákon változtatni, mint viselkedésünkön. [...] Küzdjünk meg például az egészségben maradásért (prevenciós szemlélet). Csakhogy ez általában nehéz, erőteljes belső elköteleződést kívánna. Az ember ugyanis az egészségéért vajmi keveset tesz, ha nem hajtja a kényszer, csak akkor eszmélünk, ha már valami "zaj van a rendszerben", amit tünetek jeleznek. Emberi létünknek azonban általános célja a boldogság, amit a buddhizmus például a legfőbb célnak határoz meg. A nyugati kultúrában is központi kérdés a jóllétünk, boldogságunk, életminőségünk. Különösképp a fogyasztói szemlélet és a jóléti társadalmak csömöre állította szembe az embert azzal, hogy nem a mérték feletti anyagi javak, gazdagság teszi boldoggá, hanem a "társadalmi tőke". Az egymás iránti szeretet, megbecsülés, tisztesség, örömképesség, alkotó öröm, az értelem és cél, a teremtés, az aktivitásba való boldog belefeledkezés, a "van valakim" öröme, a valaki számára kizárólagos fontosságunk, a családi élet, a valaki(k)hez tartozás, a kapcsolati kultúra, a pozitív kommunikáció, a pozitív érzelmek, a vidámság, az eleven és lelkesült viszony másokhoz és az élet dolgaihoz."

Az Ismerős Arcok egy dalszövegével térek vissza hosszas szünetelés után. Mint minden számukban, ebben is igazán mély gondolatok vannak, amikkel nagyon egyet értek. A szöveg többi része pedig jól illusztrálja mostani belső világomat. Alul pedig egy koncertfelvételen hangzik el a szám, az sem zavarja meg az előadást, hogy közbe jön egy kis elektronikai hiba.

Ismerős Arcok: Mennyit ér?

Mikor nem látsz már színeket
Fáradtan induló reggelen
Hidd el, hogy én is érzem
S nekem te nem vagy idegen

Mikor nem látod már a célt
S tán a hited sem töretlen
Húzódj csak félre, és úgy gondold végig
Mitől jó élni és mitől nem

Refr.:
Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?

Mikor győztesként veszítesz
S a "miért" könnyeit látom a szemedben
A válasz itt van, csak nem vetted észre
Vénülő fákban s porladó kövekben

Magad választod a nehezebb sorsot
És megbecsülöd az őszinte szót
Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni
És felismered a rosszat s a jót.

"A papok azt próbálják elhitetni az emberrel, hogy a pokol meg a mennyország az valahol a túlvilágon van, valami ismeretlen helyen, (...) pedig bolondság ez, bolondság bizony. A pokol is, meg a mennyország is itt van bennünk, életünk minden napjában. Ha az elfogultság útját járva gonoszat cselekszünk, az ördög belénk költözik és a lelkünket szorongatja. Ha a megértés útját választjuk s azt csináljuk, ami helyes és jó, akkor a mennyország békessége van bennünk, s mindegy, hogy mi történik, ezt a belső békességet nem veheti el tőlünk senki."
Wass Albert

"Tíz órakor növénytan óra kezdődött, és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig... és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: "Consummatum est".

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4., péntek..."

(Dr. Padányi Viktor: Egyetlen menekvés)

Egy kedves ismerősöm versbe szedett gondolatai következnek. Egy pályázaton is elindult, ha tetszik, a pályázat oldalán értékelni is lehet regisztrációt követően.

Üveggolyók

Nem tudja, mi van, ő csak úgy van.
Létezik.
Kötelességtudó, hűséges, szerelmes.
Hm, igazi mintapéldány.
Vagy csak annak tűnik?
Szétgurultak az üveggolyók.

Ábrándozik, késik.
Hanyag, hanyagol.
Én nem kérdezek.
Hallgatok.
Figyelek.
Az üveggolyókat én nem tudom, s talán nem is akarom összeszedni.
De mi van, ha ő sem teszi meg?
Akkor jön a szél.
Igen a tavaszi, s addig görgeti őket, míg elérhetetlen távolságba nem kerülnek.

Akkor az a valami örökre elvész.
Oh, ha tudná, dacolna: „Milyen üveggolyók?”
Miről beszélek én tulajdonképpen?

Kár érte.
Kár lenne azért, hogy az a megfoghatatlan, leírhatatlan valami elvesszen.
Amit nem, azért sem mondunk ki!

Füves könyvek, aforizmák tárgya:
Hogy lesz valakiből az igaz? S mitől válik gazzá?
Kérdések.
Válaszok.
Igen, megírták már sokszor, sokféleképpen és még mindig nincs meg a tökéletes,
Az igaz, akiben nem tudsz csalódni, aki feddhetetlen.

Ne keresd!
Én sem.
Ő Egy, nem Az!
De ettől Ő még egyedi, utánozhatatlan
A sok gondjával együtt,
Amelyet lehet, hogy mégis a vállamra kéne vegyek?

Legalább egy részt, hisz az nem az egész.
Nagy szavak: az idő majd meggyógyítja a lélek baját.
Mert én mégis azt érzem, képtelen vagyok lépni, tenni.
Én sem vagyok az igaz, csak egy.

Az üveggolyók már messze járnak.
Ki tudja, Ő talán soha nem szedi már össze őket,
S ha mégis, akkor a sok karcolástól, amit a hosszú út során szereztek
Már nem kellenek Neki.
A fiók mélyére kerülnek.
Lesznek szép új üveggolyók.
De ha azok is szétgurulnak, akkor mi lesz?

Keresi az újat, megint az újat.
Cserélne.
Szemlélődik, nagyítót vesz és figyel:
Egy karcolás itt, egy repedés ott.
Először mérgelődik: „Nincs meg a tökéletes!”
Hm, rájött.
Igen.
Csak idő kellett.
Az a bizonyos, amely mindent megold.

És akkor a megvilágosodás pillanatában
Előkerülnek a fiók mélyéről a régi, poros üveggolyók.
Gondosan megtisztogatja őket,
Játszik velük, mert ő ért ehhez.
Mindig is értett.
De azok a gondok, azok valahogy nem engedték.

S ha nem így lesz?
Már azt sem bánom.
A magyarázat csupán ennyi: változunk úgy,
Mint az évszakok.

(Potyó Katalin Borbála)
 

Lehet, hogy a kígyó szúrta el tényleg azzal az átkozott alma-trükkel
Vagy lehet, hogy csak Ádám volt papucsférj, és nem figyelt arra Éva mikor bliccel
Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyszerű, hogy az okot inkább magamban látva
Hogy hogy kerültem a Földre, minek fognám másra?
Hogy mitől van az egyik egy egérlyukban, miközben New Yorkban a palota szépül
És miért van a szépség, ha valakitől Quasimodo is halálra rémül
Vagy lehet, hogy én vagyok a vak, hogy az okot mindig magunkban látva
Hogy miért kerültünk a bajba, minek fognám másra?

Refr.:
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte majd
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte

És miért él az egyik majd 120 évet, ha a másiknak a szülőágy a végzet?
Vagy mitől korog Keleten az egyik gyomra, ha így élünk Nyugaton? Majd szólj, ha érted!
Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyszerű,hogy az okot átlátszónak érzem.
Hogy mi itt a kérdés, én nem is értem.
Hogy miért bukik mindig meg minden elnök, ha azzal kezdi mind, hogy ők majd tudják
Hogy miért akar vezetni jónéhány, miközben nem hogy mást, magukat se látják
De tudom, hogy én vagyok a vak, hogy az okot egyszerűen látom.
A film meg forog, olyan, mint a péntek 13.

Refr.: Mert valahogy minden összeáll...

Minden olyan ahogy te és én akartam
Ilyen egyszerű ez, olyan úgy ahogy van
Senki nem fizet hidd el soha helyettünk
Semmi nem a miénk, jövünk és megyünk
Ilyen egyszerű minden, mint egy pofon

Refr.:
Mert valahogy minden összeáll...

(Kowalsky meg a Vega)

Minden renben van,
Eltűnik minden nyomtalan,
Mindenből, amennyi jó, mindig megmarad.
Nem lesz semmi gond,
Eljön a vége és egy pont,
Mindenből, amennyi szép, majd újra szirmot bont.

Csak a most és nincsen más,
Néha szállni tudjunk és
Jót hozzon a sors majd mindig ránk,
Amíg tudsz, maradj még,
Higgyen, reméljen minden szív,
Legyen tiszta minden út,
Értelem legyen majd a híd,
Ha a bűn a mélyre húz.

Minden él, érez és gondol Rád
Élve éld, és ne csak várd a végét!

Legyen béke mindenhol,
Elég a könnyekből, a lázas álmokból
Ami vagy, az másról szól.

Minden él, érez és gondol Rád
Élve éld, hogy ne rettegd a végét!

Minden rendben van...

Csak az igazat, nem kell más,
Én írok majd egy sort,
Jót hozzon bármi a folytatás,
Szóljon az igazi otthonról
Őszintén szól minden száj,
Ahol egyenes minden út,
Megnyílik végül minden zár,
Hisz az önzetlenség a kulcs...

Minden él, érez és gondol Rád
Élve éld és ne csak várd a végét...

Minden rendben van...

(Kowalsky meg a Vega: Minden rendben)

"Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra, és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez."
(Wass Albert)

Számos történet mutat rá, hogy még ha nem is tudunk róla, valójában emlékszünk életünk legkorábbi pillanataira is. Egy ezek közül Papp Lajos professzoré, mellyel Virágvasárnaptól Nagypéntekig - Csodák és tragédiák életemben című könyvét indítja.
Némileg rövidített formában másolom ide:

"Kicsiny gyerekkorom óta visszatérő álmom lépésről lépésre, pontról pontra mindig ugyanaz volt. Rettegtem ezektől az álmoktól.
[...] Az álom mindenkor egy gyönyörű, bíborszínű közegben kezdődött. Nagyon jól, nagy biztonságban éreztem magam. A közeg homályos volt, kicsit sötét. Fent világosságot láttam. A világosság fehér-halványkék fény volt. A kíváncsiság a fény felé vezetett, és ahogy ehhez a külső fényhez közeledtem, egyre inkább megszűnt jóérzésem és biztonságom. Egy idő után fuldokolni kezdtem. Úgy éreztem, hogyha felszínre érek a most már fojtogató közegből, akkor levegőhöz jutok. Ezért elkezdtem kapálózni, gyorsan felszínre törekedni. Mindenkor úgy éreztem, hogy centiméterek választanak el a felső világtól. Fulladásérzésem kibírhatatlanná fokozódott.
Mielőtt kezemet kidugtam volna abba a másik világba, megfulladtam. És utána sötétség volt.
[...]
Húszéves koromban anyai öreganyámnál töltöttem egy egyetemi vizsgaszünetet. [...] Reggelinél megkérdezte, hogy rossz álmom volt-e, mert úgy látta, kapkodtam a levegőt és kapálóztam az ágyban megébredésem előtt.
Életemben először neki mondtam el ezeket a gyötrő álmokat (...) Öreganyám ekkor egy furcsa történetet mesélt el nekem (...) születésem körülményeiről (...)
Nem akarta egyik anya sem szüleim házasságát.
[...]
Testvérbátyám (...) Fiúnak született, az Ormánság szélén.
Megengedhetetlen volt, hogy újabb gyermek szülessék, (...)
Apai nagyanyám, ahogy megtudta anyám áldott állapotát, minden népi praktikával próbálta a terhességet elmulasztani.
[...]
Virágvasárnap (...) Anyámnak reggeltől enyhe fájásai voltak. Hiába jelezte jövetelemet, kiküldték az udvarra, ahol vesszőseprűvel kellett a nagy gazdasági udvart a ház előtti útszakasszal együtt végigsepernie.
Valamikor fél tíz tájban folyt el a magzatvize. Most már megengedték, hogy a tisztaszobában lefeküdjék.
A szolgát a szomszéd faluba küldték bábáért.
[...]
A szolga beugrott még két kisfröccsre a kocsmába.
Senki nem mondta neki, hogy siessen...
A bába, megtudván, hogy elfolyt a magzatvíz, azonnal indult.
[...]
Anyámbak akkor már nagyon erős fájásai voltak. Kiabált, ordított.
[...]
A bába háromnegyed tizenkettő körül érkezett meg, és ahogy anyámat meglátta, vele kezdett foglalkozni. Anyám az eszméletlenség határán volt fájdalmában, takaró fedte a testét, és csak percek múlva mondta, hogy megszült. Ekkor a bába felhajtotta a takarót, és ott talált engem. Lábtartással jöttem a világra
A köldökzsinór kétszer a nyakamra tekerve felakasztott. A fejem fekete volt, a testem élettelen. [...]
A bába (...) elkezdett élesztgetni, felpofozni.
A szívem a tizenkettőkor megkonduló harangszóra indult el.
[...]
Amint ezt a titkot elmondta öreganyém, soha többé nem álmodtam megszületésemről, e világra jövetelemről, halálomról és az újraszületésemről."

Rakodás közben váratlanul előkerült néhány apróság, amit egy olyan tanártól kaptunk útravalóul utolsó óránkon, aki maradéktalanul teljesítette az Ismerős Arcok dalából ismert "dolgát": "A tanító dolga, hogy tanítson, a lelkemen valamit javítson". Ritka érték ez, köszönet érte biológiatanáromnak, Somogyi Csilla tanárnőnek.
Bizony azt is meg kell valljam, hogy mostanáig, amíg e bejegyzés megírása előtt rákerestem volna, nem tudtam, ki e gondolatok szerzője. Ennek megtudása pedig rádöbbentett, mennyire megfeledkeztem az utóbbi években egyről az általam legkedveltebb költő-előadó-gondolkodók közül, Ákosról. A videó pedig rátett még egy lapáttal, újabb szeretett és tisztelt művész, Kaszás Attila megjelenésével.
Álljon hát itt, amit találtam:


Ákos: A hét parancsszó - avagy az angyalok fegyverei
(A Törvények szerint élni: maga a Szabadság)

1.
Szeresd az Istent, teremtődet, égnek és Földnek urát. Tudd, hogy teremtmény vagy és legyél hálás,hogy itt lehetsz, szeretni mindeneket. Szíved a tömérdek szépségbe úgyis belészakad.
EZ A SZERETET PARANCSSZAVA.

2.
Legyél gyenge és tűrj. Hatalmas erőd ettől növekszik. Soha ne mutasd, soha ne használd, soha ne pusztíts. Szabad vagy: emeld fel magad, emeld fel a Földet.
EZ AZ ERŐ PARANCSSZAVA.

3.
Nincs megismerés. Nincs tökéletesség. De a megismerés és a tökéletesség vágya mindenkinek kötelező. Nincs találás, csak keresés van. De kutatni és tanulni kell: nyújtózni kell a Fény felé.
EZ A BÖLCSESSÉG PARANCSSZAVA.

4.
Új és tiszta légy, minden nap: ne tűrd a bűnt és a mocskot. Számoltasd el magad. Ne emlékezz és ne felejts. Karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért, önmagadért és önvalódért.
EZ AZ ERÉNY PARANCSSZAVA.

5.
Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős-eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit.
EZ A HIT PARANCSSZAVA.

6.
Egyetlen igazság van. Nincsenek nézőpontok. Ne pazarold kiszabott idődet: tudván tudd a Teremtés törvényeit, és ne harcolj ellenük. Tanulj meg örülni korlátaidnak.
EZ AZ IGAZSÁG PARANCSSZAVA.

7.
Szárnyalj szabadon: lázadj és élj. Keresd a szerelmet, serkentsd alkotásvágyadat. Ne félj semmitől. Menj el a szakadék széléig. Add magad, olvadj fel: teremts.
EZ A SZERELEM PARANCSSZAVA.

A Hét Parancsszó egyetlen hanggá olvad össze:
SZERESS.

Miután a talált videó beágyazása pont le van tiltva, csak azt tudom ajánlani, nézzétek meg itt.

Ma 102 éve született Wass Albert. Nem írok most hosszas sorokat, csak egy versén és egy prózai szövegén keresztül idézem meg. De előbb megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam mindenki figyelmét egy közelgő eseményre. Február 26-án pénteken este 6-tól 27-én szombaton este 7-ig harmadik alkalommal kerül megrendezésre a Wass Albert maraton, melynek során első sorban Wass Albert, továbbá más (helyszínenként eltérő) magyar írók, költők műveit olvassák, szavalják, éneklik több mint egy napon át ismert színészek, zenészek, előadók, valamint hétköznapi irodalomkedvelő emberek a Kárpát-medence számos pontján. Keszthely, Veszprém, Kaposvár, Budapest, Sülysáp, Jászárokszállás, Hódmezövásárhely, Zenta, Nyíregyháza, Debrecen és Szeged már biztosan részt vesz, de a hírek szerint Csongrád megye több további települése is csatlakozna, valamint reményeim szerint Pécs is. A részletekről a kezdeményezés honlapján olvashatunk, illetve a pécsi fejleményekről én is be fogok számolni.
Most pedig kedvcsinálónak jöjjön a beharangozott két mű.


Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.


Előhang

Volt egyszer egy ember, az õ háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kõbõl építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcsébõl, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelsõ szél összedönti.
És jött az elsõ szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az õ oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az õ udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az õ Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kõbõl, hanem megint sok-sok apró homokszemcsébõl, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

A nemrég bemutatott Herbszt Zoltán egy újabb verse következik, a címe fent olvasható.

Százkaromnyomú ének
- titkos madár -
ágon viaskodó
szép madaram

ha énekelsz
olló-szára csőröd
feldarabolja
a levélszúró napsugárt

ha őrzöd az erdőt
nyugodtan alszanak
a vadak vigyáz
rájuk egy kiáltás

Fogsz még repülni
énekelj! ha most
barna ághoz köt is
kővé fagyott tollad
(1979)

Herbszt Zoltánt nem sokan ismerik, személyesen pedig már nekem sem volt esélyem rá. Azonban korai halála ellenére - 22 évesen vitte el egy hirtelen jött betegség - nagyon érett verseket hagyott ránk, rendkívüli tehetségről tanúságot téve. 1959-ben született Sopronban, első verseit még a Széchenyi Gimnázium tanulójaként írta, ahol 1977-ben érettségizett. Ebben az évben már bronzéremmel tért haza a Diákírók és Diákköltők Országos Találkozójáról. Tanulmányait haláláig a JATE magyar-történelem szakján folytatta. Versei napilapokban és folyóiratokban jelentek meg, majd 1983-ban Szegeden a hallgatók verseit tartalmazó "A hazatérés lehetőségei" című antológiában, ezt azonban már nem érhette meg. Később két posztumusz kötete is megjelent, 1986-ban a Kőtollú madár (Eötvös Könyvek, Bp.), 1992-ben pedig a Zsoltár a sötétben (Hazánk, Győr).
Ízelítőnek íme két verse:

Álmodat őrző

Csillagfűzér
tekereg az ég damasztján
izzó gyöngyei elálmosodtak
mint fekete asztalra szórt
szentjánosbogarak.
Csendben fürdik az éj,
a melegen folyó sötét
lemosta a nappalokra
ülepedett káromkodást.
Kitakarózva alszik
az égbolt,
virrasztó lámpásaira
bízta az embereket.
A felébredt fák között
szél szuszog
s egy tücsök tétován
állához emeli a hegedűt.
             Szegény,
             azt hitte béke van.
(1977)

A játék tárgya

Kiugrott szememmel istenfiak golyóznak
jégkötéssel hűtöm le bánatom
minden útnak mellélépek mint a vakok
fényként villanó fagyokról álmodom

De játszik a világ mint a magára maradt gyerek
tárt karral forog míg el nem szédül
megpörgetett verebek vannak felfűzve a dróton
s én átok helyett verset mondok beszédül

Játszik a világ, s a játék tárgya én vagyok
fáradt létemmel játékvonaton megyek haza
üres játék a család, a börtön, az élet
s rohadásig érett ésszel, játék már a haza

Adjatok lantot a bánatnak e korban
ahol már géppuska a metronóm
nekem fontos dolgokról kéne beszélnem
s nem vakon futva keresni honom

                  ***

A verebek végül megfagynak, a dolgok
így kimondhatók s a játék megy tovább
a géppuska... a vonat... nekem fontos csak,
nem tudok játszani. Lehetnék ostobább.
(1980)

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Ezeket a sorokat Radnóti Miklós írta a Bori noteszbe, nem sokkal azelőtt, hogy nyilas állatok meggyilkolták.

„Ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.”

Ezt pedig a Bori notesz első oldalára írta a költő.
Ez a két idézet pedig nagyjából mindent elmond a különbségről, a szakadékról, ami Radnóti és Kertész Imre között tátong.

Nagyon kérek most mindenkit, kérem mindannyiunkat, hogy ne a könnyebb utat válasszuk. Mert sokkal könnyebb, megnyugtatóbb s egyszersmind csábítóbb is lenne a gyalázkodás. Nekiesni Kertésznek legutóbbi nyilatkozata miatt. S ha nekiesnénk, mindjárt el is végeznénk azt a munkát, amely ilyen esetekben szükséges a lelki egészség védelmében.

De van egy nehezebb út, ami azonban hasznosabb, és hosszabb távon segít.

Kertész Imrét szánnunk kell.
Ugyanis Kertész Imre az élet mellett él.
S az az élet, amit ő él, nem is élet igazán.
Az élet, ezer esztendők óta: valahová tartozás.
A görög katona, aki elfutott Marathontól Athénig a győzelem hírével, tartozott valahová. Miképpen Antigoné is – az örök, isteni törvényekhez. S Leonidasz. S Tomori Pál, II. Lajos, vagy éppen a tüzes trónusra ültetett, büdös parasztnak titulált Dózsa, a lófő székely. Vagy éppen Lúdas Matyink, a háromszor visszaverő, örök magyar néplélek. Istenem, mennyire más ez a néplélek, mint a Kolhaas Mihályé, aki végigjárja az igazságszolgáltatás összes grádicsát, hiszen ő a Nyugat szülötte, s van fogalma jogról s igazságról. Matyinak nincsen – mert ahonnét ő jön, ott nincsen jog...

S ha Szent Johannának Kertész Imre-lelke lett volna, soha nem lép fel a máglyára. Igaz, szent se lett volna belőle, soha. S Robin of Locksley sem lett volna Robin Hood soha. De hivatalos engedéllyel vadászgatott volna Vad Vid erdejében...

Nem lett volna ’56 sem... Hiszen kicsoda állt volna a tankok elébe, ugyan...

Aztán meg, aki még nem hallott kalotaszegi legényest őszi alkonyon, valahol messze, Erdély szívében, az megint csak kiérdemli szánalmunkat. Ha pedig hallott, s nem szerette – hát akkor meg végképp.

Éppen ettől, ezektől a szánnivaló hiányoktól nem jók azok a művek. Hiába a Nobel-díj – az sem segít. S persze, Kertésznek igaza is van: a világ ilyen, s ő ennek a világnak szülötte. Meg annak a korszellemnek persze, mely egyedivé, kivételessé, soha azelőtt meg nem történtté és megismételhetetlenné stilizált egy szenvedéstörténetet, s azóta abból próbál élni.

Akiknek pedig a szenvedésük az egyetlen fogódzójuk az életben, azok bizony tényleg gyökértelenek.
S az élet mellett élnek.

Kár. Pedig az élet mégiscsak gyönyörű.
Éppen minden szörnyűsége, ocsmánysága, elviselhetetlensége ellenére az. Hiszen szörnyűségeit, ocsmányságait mi követjük el, mi, emberek. S ha gyökértelenné is válunk, akkor elveszítjük képességünket meglátni az isteni szándékot. Holott itt van az, körülöttünk...

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Így, valahogyan. Ám aki csak bűnt, kirekesztést, antiszemitizmust lát, abban belül lakik az ördög. A rém. Az gyökértelen. És szánnivalóan menthetetlen. Arról nem beszélve, hogy végtelenül unalmas is, sajnos...

Az eredeti cikk itt olvasható.

Húsz éven át, csak körbe és körbe
Mindent elrontva, álmodok
Egy olyan életről, mely nincs összetörve
(Nyerges Attila - Ismerős Arcok)

(...) halálra ítélt vágyakat húzok
Magam után, de már alig bírom
És várom, hogy vegye már valaki észre, hogy sírok
(Bódi László - Republic)

Nyerges Attila újabb szövegei következnek, csokorba gyűjtött intelmek, gondolatok, kissé hosszasan.

Prológus

Nem az a baj, hogy bármit mondasz, nem igaz,
A baj az, ha azt mondom: igazság - és te nem tudod, mi az.
Hogy harminc ezüstér' a lelkedet teszed a pultra,
És amíg csak élsz, ezt teszed újra meg újra.
Hogy semmit nem nézve, fék nélkül rohansz előre,
Magadnak kaparva, taposva gyerekre, nőre.
Tán ezért van, hogy többször nézünk az égre,
Akik szeretnénk, hogy itthon rend legyen végre.
Hogy a dolgok újra a helyükre kerüljenek,
Emberek, határok, völgyek és hegyek,
Hogy megint annyian legyünk, mint a tenger,
És a gyermekünk magyarként lehessen ember.


Te döntesz

Olvadj, légy te is olyan,
Olyan, mint más, pont, mint a többiek
Simulj, légy finom s puha,
Meg ne sértsd érzékeny bőrüket

Tagadj, felejts el mindent,
A szégyened és összes bűnödet
Lapulj, múltad csak emlék,
Lassan elmarad s egyre távolabbról követ

Bámulj, nézz mindig tévét
Eleget tudsz már, dobd félre a könyveket
Röhögve legyints rá az öregemberre
Nagyapád sírjára ne pazarolj könnyeket

Köpj rá a szent ünnepeinkre
Úgy a jó, ha mindennap ünnepelsz
Bújj el, mikor valamit tenni kéne
Aztán tartsd a markod, hogy jutalmat érdemelsz

Élj csak így, hisz megvan mindened,
Boldog lesz és nyugodt az életed
De ha elalszol, és meglep majd az álom,
Nyüszítve ébredsz, és akkor már elhiszed,
Hogy a múltad nélkül nem lehet jövőd,
Mert a jövődnek értelmet a múltad ad
És neked is tenned kell valamit azért,
Hogy Magyarnak nevezhesd önmagad.


Az utolsó magyar (részlet)

Bürokraták és pénzemberek irányítanak minket
Hazug szólamok, ígéretek tartják alul a szintet
Utat keresve, tapogatózva, egymásra lépve élünk
Megnyomorítva, mindent feladva, szánalmas lesz a végünk


Zuhanó madár (részlet)

Torz örömünkkel és kicsinyes bánatunkkal
Kövezett utunk a semmibe tart
Elérni nem mert, megsárgult álmainkkal
Megrakott batyunk szakítja a kart

Annyit sem érünk, mint az égről zuhanó madár,
Aki halni készül de küzd még az életér’
De mit mutatunk fel, ha nálunk pihen meg a halál?
Örökünk semmi, csak pusztulat, könnyek és vér

Pedig miénk lett minden abban a pillanatban,
Mikor megálmodott apánk, s anyánk
Volt múltunk, volt jövőnk – s csak megjegyezném halkan -,
Volt istenünk és volt még hazánk
 

Kezdjük a sort néhány Ismerős Arcok szöveggel! Elsőként az egyik legfontosabb:

A DOLOG

Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.

A tanító dolga, hogy tanítson,
a lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
ha felnő, jó irányt mutasson.

A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen-
de igazat írni soha ne féljen!

A Szerelmem dolga, hogy megértsen,
hogy higgyen bennem és segítsen.
>Hogy nélküled élni ne akarjak,
s ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!<

A Barátom dolga, hogy ott legyen,
ha szükség van, bármit megtegyen,
ha eltévedtem, keressen,
ha gyűlölöm, akkor szeressen.

Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.

A Testvérem dolga, hogy figyeljen,
Ha hibáztam, neki ne kelljen.
Ha nem hiszem, akkor ő higgye,
A tüzünket helyettem őrizze.

A Lányom dolga, hogy daloljon,
hogy örökké kislány maradjon.
A Fiam dolga, hogy nevessen,
hogy mindig apjaként szeressen.

S ha mindez így lesz -csak remélem -,
az én dolgom, hogy megérjem.